CHILE – az Öko-IQ nem szám, hanem szemlélet

Chile nem szó szerint egyetlen hatalmas nemzeti park, de védett területeinek száma, táji változatossága, patagóniai kiterjedése és tengeri természetvédelmi hálózata miatt sokszor egy összefüggő természetvédelmi térség benyomását kelti.

Amikor Chile természetvédelmi teljesítményére tekintünk, a számok elsőre lenyűgözőek, mégis felemás képet mutatnak. A tengeri felségvizek 43%-a védelem alatt áll, és a szárazföldi területek 21%-a is nemzeti parkokhoz vagy rezervátumokhoz tartozik. Ez a szintű védettség nem a véletlen műve: az dél-amerikai országban évtizedek óta jelen van egy olyan mélyre nyúló környezettudatosság és politikai akarategyesség, amely a természeti vagyont nemzeti identitásként és stratégiai kincsként kezeli.

Chile középső térségének problémája nem egyedi, hanem egy olyan kihívás, amelyre a világ számos országában ökológiai folyosókkal és összekapcsolt védett területi rendszerekkel keresik a megoldást.

Miért éppen Chile vált a zöld stratégiák úttörőjévé?

Chile természetvédelmi elkötelezettsége nem tegnap kezdődött: a kontinensen az elsők között, már 1907-ben megalapította az első erdőrezervátumát (Malleco), 1926-ban pedig az első nemzeti parkját. De mi késztetett egy gazdaságilag fejlődő, szűkös erőforrásokkal rendelkező dél-amerikai országot arra, hogy ekkora tőkét és tudást fektessen a természetvédelembe?

• A földrajzi sebezhetőség és az identitás: Chile egy keskeny, 4300 kilométer hosszan elnyúló "ökológiai sziget", amelyet nyugatról a Csendes-óceán, keletről az Andok, északról a sivatag, délről pedig a sarki jégmezők határolnak. Ez a földrajzi elszigeteltség egyedülálló, magas arányú endemikus (csak itt élő) fajválasztékot hozott létre. Az ország korán felismerte: a természeti táj nem csak nyersanyagforrás, hanem a nemzeti identitás és a turisztikai vonzerő legfőbb alappillére.

• A természeti katasztrófák és a klímaváltozás közvetlen nyomása: Chile a világ egyik legkitettebb országa a klímaváltozásnak (megaszárazságok északon, gleccserek olvadása délen, tengeri ökoszisztémák átalakulása). A természetvédelem itt nem luxus vagy elvi kérdés volt, hanem önvédelmi és gazdasági stratégia: a gleccserek, tőzeglápok és erdők védelme az ivóvízbázisok és a mezőgazdaság fennmaradásának záloga.

• Tudományos alázat és nemzetközi partnerek bevonása: Mivel egy ekkora hálózat fenntartása gigantikus tudás- és forrásigényű, Chile felismerte, hogy az állam egyedül kevés. Ezért nyitott a tudományos közösség, a civil szervezetek és a magánfilantrópia felé, ami lehetővé tette a hiányzó tőke és know-how beáramlását.

Chile felismerte, hogy az ökológiai szemlélet nem a természet gazdaságtól való elszigetelését jelenti, hanem olyan intézmények, közösségi döntések és ösztönzők kialakítását, amelyekben a biodiverzitás megőrzése, a kulturális folytonosság és a hosszú távú jóllét egymást erősítheti.

A földrajz és a tulajdoncsapdák - Miért nem elég a 21%?

A chilei szárazföldi védett területek (21 %)) hatalmas többsége az ország szélsőséges, ritkán lakott vidékein – főként a déli, patagóniai régiókban és az atakamai sivatag egyes részein – összpontosul. Ezzel szemben az ország középső, mediterrán éghajlatú területei, ahol a lakosság zöme él, és ahol a biodiverzitás a leggazdagabb, kevésbé  védettek.

A belső területek lefedetlenségének oka:

• Történelmi magántulajdon: A legértékesebb mezőgazdasági és erdészeti földek évszázadok óta magánkézben vannak.
• Gazdasági nyomás: Az intenzív gyümölcstermesztés, a szőlészetek és a faültetvények magas földértéket teremtenek, ami megnehezíti a klasszikus állami kisajátítást.
• Elszigetelt ökoszisztémák: A meglévő parkok többsége "ökológiai szigetként" működik, ahol a fajok közötti genetikai csere és a klímaváltozás miatti migráció szinte lehetetlen.

A Tompkins-örökségtől a hálózatos tájig

Chile bebizonyította, hogy a magánszektor és az állam együttműködése képes formálni a történelem alakulását. A Kris és Doug Tompkins (a North Face alapítója) által indított magánkezdeményezés – amelynek során több százezer hektár magánföldet adományoztak az államnak nemzeti parkok létrehozására – rávilágított arra, hogy a magántőke és a közjó találkozása áttörést hozhat.